1992.06.        publikációim / html/mozgo6.htm        C.02256/6

VD. / MOZGÓ VILÁG

1992/03. Uccello, a szürrealista
1992/04. Tornyai kontra Czóbel
1992/05. Morandi
1992/06. Czóbel Béla felesége (Modok Mária)
1992/07. Utrillo szomorú volt
1992/08. Klee az apám
1992/09. Vaszkó Erzsébet, aki zseni volt
1992/10. Bonnard
1992/11. Menyus bácsi  (Tóth Menyhért)
1992/12. Váli Dezső

Czóbel Béla felesége

A szentendrei Czóbel Múzeum legszebb képei az alagsori szárnyban látható három kis Modok Mária-kép.
Ez a henye mondat némi magyarázatra szorul. Persze hogy Czóbel a jobb festő – általában –, és életműve, persze, sokkal fontosabb. Csak a múzeuma... Ugyanaz a baj vele, mint a legtöbb egyszemélyes szentendrei múzeummal. Meg nem csak szentendreivel: tavaly Spanyolországban is láttam hármat, azokkal is ugyanaz volt a gondom. Mire kiderül a művészről, hogy elég fontos ahhoz, hogy múzeuma legyen, a képek már reménytelenül szerteszét. (Más kérdés, ha érdemtelenek kapnak múzeumot: Kovács Margit, Kmetty.) A szinte megoldhatatlan probléma kezelésére kétféle válasz Spanyolországból: Barcelona városa a nagy kibékülés után több változat mellett egy leírhatatlan szépségű középkori gótikus kereskedőházat ajánlott föl az óvárosban az öreg Picassónak. De 15-20 teremnyi Picassót vásárolni bele – ehhez nemhogy a város, de a Közös Piac pénze se lett volna elég. Megszerezték valahogy a Las Meninas-széria egy részét, gyönyörű darabok vannak benne, de ez csak kétteremnyi. Valami még kellett... és kitalálták, hogy ők egy Picasso-zsengék Múzeum lesznek. Gondolom, így történhetett. Első terem eleje: iskolai irkák firkákkal. Ezeket alighanem az öregúr őrizhette eddig. S folytatódik a kék-rózsaszín korszak előtti – értők számára hihetetlenül érdekes – fiatalkori stúdiumokkal, kompozíciókkal.
Tehát találtak egy szériát, illetve kettőt, ami nem szóródott szerteszét. Még aztán ide került a Sebartes-gyűjtemény is, ez-az.
Egy másik megoldástípus az északspanyol kisváros esete Dalíval. Gyönyörű házra szintén futotta, ahol aztán – gondolom – körbevezették az agg mestert, hogy uram, ide azt csinál, amit akar. Nos, nekilátott. Nem remekművek. Annak alapján, amit a múzeuma számára festett, Anna Margitról se derülne ki, hogy festő, meg valami panoptikum is van ott az utolsó szobában... (A legjobb Anna Margit-képeket most még össze lehetne szedni.)
Czóbel is élt még múzeuma avatásakor. Adott pár képet, persze. (Fél életét Párizsban élte, évtizedekig a Galérie Zakkal volt szerződése.) Adott az állam is – ami volt. Gondolom, vettek is néhányat – amit lehetett. Ennyi sikerült. Czóbel az itt láthatónál ötvenszer jobb festő. Egy jó album vagy oeuvre-katalógus szükségeltetne legalább emellé.
Modok Mária csendben élt férje, Czóbel oldalán. A legenda szerint kizárólag párja elrontott vásznainak hátoldalára dolgozott. Még találkoztam vele, még dicsértem képét, még látta mappában vitt néhány képemet Szentendre végi házukban. Hamarabb meghalt, mint férje. Elillant, eltűnt, nem emlegetik, senki nem tud róla... Az a néhány kép az oldalteremben, férje oldalán, semmi több... Az viszont ámulat. Nem tudom, mennyit festett, mennyi közepeset, mennyi gyengét, keveset, sokat? ...ezek remekművek. Szívesen elmerengenék most a labdát tartó kislány képén vagy a szentendrei dombra fölfutó utcáján, de teljesen szétfolyna kezem közül a téma. Maradjunk három tengerparti csónakos képecskénél, gyöngyszemek a magyar piktúrában. (Magyar? De erről később.) (Volt alkalmam alaposan megnézni őket, mert a fényképezőgépem zárja körüli kenőolaj a kemény téli úton a csomagtartóban megdermedt, s ezért csak a harmadik kiutazáskor sikerült használható reprodukciókat készíteni a képekről.)
Magam előtt vannak most az íróasztalon a fotók, ezúttal fekete-fehérben. Majdnem semmitmondók. Vegyük az Öböl V. -öt, ami valamivel jobban proporcionált. (Mármint színek nélkül is.) A partot megjelenítő sötétebb formák – öbölről van szó – mintegy harapófogó formát alkotnak, ami rendjén is van. Előtérben, középen körbeölelve három csónak leegyszerűsített formája. Méretük, még rajzuk is meglehetősen belesimul a környezetbe; a táj részei. A fölső térfél a víz és az ég csíkjai. Eddig a dolog maga a semmitmondás. Nem feszül, nem dobog a szíve – elterül, mint a Nagyalföld. Van neki egyensúlya, a jobb fölső sarok világos púpját megtartja a bal oldali alsó aszimmetrikus világos folt. A centrumban a sötét formák enyhén torlódnak.
Hanem a színei! Mivé válik a színei által! A valót az álommal így keverni! A világegyetem nem egyszerű, tudom, egyszer láttam a Pilisben zöld eget, csakugyan. Itt az ég és víz kék, rendben van. De az öböl vize rózsaszín, elvágólag. Ez mi? A kép témája. Párbeszédben a mellette-okerrel. Annyira fantasztikus harmónia – pontosan megtalálta –, hogy elfelejti a foltok eredetét: föveny-víz. Nem föveny, nem víz, függőlegesbe forduló festékfoltok, tökéletesek. Nincs faktúra, anyagszerűségre utaló gesztus, nem is kell.
A csónakoknál visszatér a földi világ. A fogalmak, a mondanivaló. Kharón ladikja, meg minden. Szép sötét folt. Partra vetve, halála előtt farokuszonyával csapkod még egy kicsit a kilométeres horizont szenvtelen közegében. A jobb oldalon föltorlik ugyan egy szikla-forma, sötét az is, mintegy szimpátiáját kifejezendő. Kapcsolatot teremt az emberi – épített – és a szervetlen természeti formák között. Kicsit fenyegető is, mint egy sírkő. Belső oldali íves sziluettjével segít a kép sarkán átvezetni a néző tekintetét. (Ha tudná, szégyellné.) A festő még egy helyen lép ki feltűnően a fogalmi világból, bár lehet, hogy ennek is van valami természeti alapja. A horizont alatt jobbra feltűnő kék szín teszi, itt tengerebb lett a tenger. Rímel a csónakokra, s bár a színe megzavarja a perspektíva törvényeit, „kicsi” mérete az igen távolit érzékelteti. Megint egy kétértelműség, az absztrakció két – távoli – fokozata, egyidejűleg. Minden igaz mű ezt teszi: kibillent világodból: van valami más is...
Ebből a szempontból az Öböl IV. egyértelműbb. Nem reális térre utaló foltrendszerére rápillantva, hirtelen a zseniális Vaszkó Erzsébet jut eszembe... Az előtérben fekvő csónak    leírható ugyan valós térbeli környezetbe képzelve: parton fekszik, billent, erős rálátás. De bal szélén, középen, a karcsú álló háromszög forma? A jobb fölső sarok geometrikus idommal való lezárása? Nem tudom, nem játék-e a fogalmakkal, de nekem rendetlensége az érintetlen természet spontaneitását, szórt formai rendetlenségét sugallja. És most – csak most – ezt is megnézem színesben. Lágy pasztellszínek, természetvízió. A horizont-dolgot itt továbbra sem értem. A fölső harmadban fut, de képtelenül tört vonalban. S fölötte  akkora formák, amik térbeli helyzetét – itt is és megint – teljesen megzavarják. S e foltok színei is! A természet (a levegőperspektíva) nem engedi, hogy a távolban intenzív színeket vagy igen sötét foltokat lássunk. Tehát ez az erős szín, a halványokker az orrom előtt van. Homokszínű. Homokpart. Vagyis csak arra utal.
A sötét jobb fölső sarki geometrikus formánál fölszisszenek. Olyan, mint egy Petőfi-versben a csattanó. Agyonüti a végtelen oldott-puha álmát. Itt vagyunk, kérem, és nem ott, itt akarunk valamit mondani.
Remekművek.
Semmit – számomra csakugyan semmit – nem von le értékükből, hogy Braque-utánérzések. (Mutatok tőle is kettőt.) Csak ennyiben kérdőjeleztem meg – fölöslegesen – magyar voltukat. A legjobb helyről kölcsönzött témát. Jó lenne tudni, mikor festette őket. Bár mindegy...
Braque, gyanítom, kissé unva biliárdasztalos, zongorás, énekesnős boldogságát, elég korán elkezdi az öböl–halászcsónak témáját. Kezdetben lágy, elegáns ez is. Ahogy öregszik, válnak a csónakok halálhajóvá. Mint egy kastély titkos szobáját, úgy szeretem ezt a sorozatát. Ilyen fegyelmezetten kell megöregedni?! Ilyen méltósággal?! A formák félelmetesek, de rendezettek, értelmezhetők. A Bárkák a parton kép közepén a szikla kontúrvonala még játékos is, puha szabályos hullámvonal. E világi.
Mostanában a magyar – Modok – változat közelebb áll hozzám.